Mostanában sötétbe nyúlnak a Zala-parti sétáim. Mert korábban túl meleg van. És csodát láttam: csomó szentjánosbogár röpköd a töltés közelében. Ez valami varázslat! Gyönyörű! Isten vicces kedvében lehetett, amikor teremtette őket...
Jó ez a Zala-part, olyan nekem, mint Sztalkernek a Zóna. A vadvirágok, a madarak, a tücskök, szarvasbogarak, most meg ezek a kis repkedő csillagok... Mikor hazaértem, a lépcsőházban is világított egy. Mondom, felkapcsolom a lámpát, megnézem milyen. Azt hittem, molylepke volt, de aztán később kiderítettem, hogy mégse! Persze, amikor felkapcsoltam a lámpát, akkor ő lekapcsolta az övét (kis késéssel). Lekapcsoltam újra, és megint világított. Felkapcsoltam - erre ő le. Aztán nem szórakoztam tovább :D
Másnap fogtam egyet és hazahoztam. De nem érte meg... Otthon nemhogy nem volt hajlandó repülni, hanem direkt meg is döglött. Pedig én lézershowt akartam mutatni a gyerekeknek...
(Mondjuk, viszont döglötten is világított, ha piszkáltuk - kárpótlásul.)
És később jött a dráma: kimentem lekapcsolni a lámpát, mielőtt lefeküdtem, és mit látok: egy pók nagyban cipeli be a hűtő alá a még mindig világító szentjánosbogár-tetemet...
Igazán érdekes dolgok történnek körülöttünk, nem is tudom minek keresünk külső forrásokat a szórakozásra...
Harmadnap pedig eljött velem Samu a hosszú sétára, csak a szentjánosbogarak miatt :)
Negyednap pedig még melegebb volt, még később mentem, és még hamarabb besötétedett, úgyhogy még több kiscsillagot láttam. Széééééééép....
