Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen...

Hát... jelentkeztem egy állásra... Ez nagy szó ám!

Az az amerikai cég, akiknek internetet értékelek, keres egy szörcsendzsin spesölisztet. És az a nagy hír, hogy mertem jelentkezni, pedig csak egy ember kell nekik az országból. És nyilván rengetegen jelentkeznek. Tipikusan olyan helyzet, amikor én nem is próbálkozok... De most valahogy, furcsa módon, belevágtam. Mert izgalmas munkának tűnik. Olyan ... big picture work. Pont egy Google-mániás lúzernek való feladat, aki naphosszat mást se csinál, mint ül a barlangban a tűz előtt, és megfigyeléseket tesz az elhaladó árnyékokkal kapcsolatban. De hiába mondja el bárkinek, nem értik (a gyerekeit kivéve).

És főleg azért mertem egyáltalán jelentkezni, mert:

• nem kellett motivációs levelet írni, és eladni magam - amitől irtózom
• nem kekeckedett senki, hogy melyik egyetemen szereztem a diplomám, és az mire (és mire nem) jogosít - amiből volt már sok keserű tapasztalatom, annak ellenére, hogy egy jó nevű egyetem az
• nem kellett személyesen sem eladni magam - amiben ugyancsak über-tehetségtelen vagyok

Szóval mindezek nem voltak, így át is mentem az első szűrőn, ami egy jól struktúrált információszolgáltatás volt, és jött az a sokat hallott amerikai hozzáálás: lássuk, hogyan tudod megcsinálni. Ideadtak egy jó adag feladatot, amit meg kellett oldani, és nem mondták meg, hogyan csináld. Jó sok munka volt, de végül is, élveztem. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy nekem találták ezt ki: kutatni kell, elemezni, ajánlásokat adni, hogy lehetne jobban csinálni - szóval okoskodni, felülről nézni a dolgokat... Amit én nagyon szeretek, csak soha senkit nem érdekel. Sőt, idegesít. Ezek meg pont ezt akarják. Elpazarolhatnám rájuk az okoskodó-kapacitásomat, és fellélegezhetne a környezetem. Mindenki jól járna...Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Isten rendezte így össze a dolgokat.
Kíváncsi leszek...